Debreczeni József: Most is fordulhat a széljárás - Itt már csak igen van, és nem
http://dkhirek.blogspot.com/2014/02/debreczeni-jozsef-most-is-fordulhat.html
Két hónappal a parlamenti választás előtt az egyesült ellenzék nem tud több szavazatot felmutatni, mint amennyit eddig külön-külön elvben birtokolt, és ez azt mutatja, hogy minden korábbi késlekedés, halogatás, időt rabló személyi ambíció most üt vissza. A sokak által kívánt Összefogásnak időre van szüksége az áttöréshez. Elhozhatja ezt a népszavazás nemrég bedobott fogalma, amely kiemelné a választást a szokványos politikai váltások körforgásából? Debreczeni József politikai elemzővel beszélget SZÉNÁSI SÁNDOR.
– Tulajdonképpen kit kérdezek most? Egy politikust, aki az interjú után már indul is kampányolni az Összefogásért, vagy egy értelmiségit, aki egy politikus helyén ül, és inkább elemzi a helyzetet, semhogy csatázzon?
– Becsületes foglalkozásom szerint tanárember volnék, aki közíróvá vált. Politikusi szerepet kétszer vállaltam, mindkétszer átmenetileg, egy-egy diktatúra ellenében. Először az MDF alapító tagja voltam, majd képviselő, amíg liberálisként ki nem zártak. Másodszor, két évtizeddel később szintén egy új pártba, a Demokratikus Koalícióba léptem be azután, hogy a demokrácia normális üzemmenetét Orbánék szétverték, és ismét egy diktatúra fenyegetésével nézünk szembe. Szóval válságos helyzetekben szoktam kényszer szülte politikus lenni. Amúgy nem vagyok befutó helyen, a miskolci egyéni körzetben a jelöltségem az Összefogás miatt okafogyottá vált.
– Tehát inkább kint van, mint bent, de tán ebből a helyzetből jobb is a kilátás a politikai terepre. A 168 Óra múlt heti számában Bajnai Gordon az áprilisi választást népszavazásnak nevezte. Nem találja ezt túlzásnak?
– Nem, mert az uralkodó párt mindent megtesz azért, hogy szabályos demokratikus választáson ne lehessen leváltani, illetve ha mégis bekövetkezne ez a „baleset”, a győztes ne tudjon kormányozni. Nem az elmúlt húsz évben megszokott választás előtt állunk tehát, nem az a tét, hogy egy rossz kormányt lecserélünk-e, hanem az, hogy ettől az országot fosztogató uralomtól meg tudunk-e szabadulni. Csakhogy a választás sem demokratikus körülmények között megy majd végbe. Átírták a választójogot, átrajzolták a körzeteket, a médiát letarolták, és az intézményes csalás lehetősége is sokszorosan be van építve a rendszerbe. Ilyen körülmények között a szavazókat arról kell meggyőzni, hogy itt nincsenek árnyalatok, csak igen van, és nem. Pont ahogy az a népszavazásokon szokás. Akarjuk ezt a rendszert a fejünk fölött, vagy elutasítjuk? Ezt kell eldöntenünk.
– De a Medián legutóbbi felmérése szerint a választók jelentős része nincs vagy-vagy állapotban. A többség leváltaná a kormányt, de a szavazók 51 százaléka nem bízik az ellenzékben. Mintha nem is csak az ország lenne megosztva, hanem az egyes választó is saját magán belül.
– Ez a zavar látható. Az adekvát kérdés nyilván az lenne, hogy elnyomásban akarunk-e élni, vagy újra demokráciában, de ez így a társadalom nagyon nagy része számára, amelyet a rezsicsökkentés szemfényvesztése elkábít, valószínűleg nem értelmezhető. Az ellenzék inkább az oktatás, az egészségügy, az anyagi viszonyok romlása felől közelíthetne, azt bizonyítva, hogy ami 2006-ban egy hazug Fidesz-jelszó volt – hogy tudniillik rosszabbul élünk, mint négy éve –, az most valósággá vált. Ezenfelül külön bűvészmutatvány lenne még annak a megértetése is, hogy az anyagi kiszolgáltatottság a legszorosabb összefüggésben van a szabadság hiányával. Attól tartok, ilyen tudatosságot nehéz elvárni.
– De ezzel mintha azt mondaná, hogy a népszavazás jó, találó jelszó, leírja azt, amire szükség lenne, csak éppen nem működőképes.
– Nem vagyok ennyire pesszimista. Mert vegyük hozzá azt a hihetetlen mérték- titkolózást, ami a közvélemény-kutatók kérdéseit övezi. Több olyan ismerősöm van, aki elkötelezett a demokratikus ellenzék mellett, de ha megkérdezik, azt mondja, a Fideszre fog szavazni. Sokan egyszerűen csak félnek. Már 2002-ben 5-6 százalék volt a rejtőzködők aránya, pedig a mai hatalmi nyomáshoz képest az akkori légkör könnyed volt, és derűs. Szerintem a „hamis fideszesek” most legalább 10 százalékot tesznek ki. Kalkulálhatatlan persze, amit mondok, de az is, amit a közvélemény-kutatók kihoznak, hiszen ok a valóságot csak demokratikus viszonyok között képesek mérni, ilyenek pedig ma nincsenek.
– Az ellenzék tehát gondolhatja azt, hogy ha a választók egy része titkolózik, és közben egyre emelkedik a szavazni akarók száma, akkor most a jobbra mutató, de valójában balra szavazó állampolgárok tábora no. Ismétlem: ezt gondolhatja, de erre semmilyen bizonyítéka nincs.
– Indokolt a remény, de az óvatosság is. Az utóbbi már csak azért is, mert elképesztően lassan esik le a tantusz az embereknek. Pláne egy információmegvonásban szenvedő társadalomban. Az elemzők jó része például tudja, hogy az ország zsákutcában van, és a kormány gazdaságpolitikája előbb-utóbb beomlik, ám az elsöprő többség ezt csak akkor érzékeli majd, ha valóban itt a vég. De van egy másik példa is. Tavaly nyáron nem akartam elhinni, hogy azoknak a szavazóknak a fele, akik Gyurcsányt támogatták, nem volt tudatában annak, hogy o már két éve nincs az MSZP-ben. A mostani összefogás megértéséhez, elfogadásához is idő kellene.
– Ami nincs. A népszavazás gondolata azt feltételezi, hogy a társadalomnak érzelmileg el kell jutnia egy olyan ponthoz, amikor az alapkérdést végtelenül egyszerűnek látja: elege van a fennálló viszonyokból, vagy sem? De ilyen kettéválást nem látunk. Undort, zavart, félelmet igen, de a fekete-fehér döntés igényét nem.
– Van még idő, bár kevés. Ez a mindent eldöntő társadalmi akarat ma tényleg nem látszik, de az ellenzéknek épp ezt kell felébresztenie. Ezért van, ez a dolga. A közvélemény pedig két hónap alatt is megfordulhat, ezt minden tapasztalat alátámasztja. Az 1998-as választások előtt hatvan nappal mindenki holtbiztos volt Horn Gyula győzelmében. 2002 tavaszán a közvélemény-kutatók lefutottnak tekintették a meccset a Fidesz javára. Aztán semmi se úgy lett. Most is fordulhat a széljárás, akár a választás előtti héten is, és akkor ez a nagyon képlékeny, a fideszes propaganda szemfényvesztésének nyomán összeállt közhangulat megváltozik. A mi dolgunk, hogy az utolsó esélyeket is kihasználjuk.
– Ehhez a küldetéshez hit kell. Lát ilyesmit az ellenzéki politikusok arcán? Hisznek abban, amit mondanak, amit csinálnak, amit ígérnek? Hisznek saját magukban?
– A politika nagyon nehéz mesterség. Én azt látom, hogy a demokratikus oldalon professzionális politikusok küzdenek erejük megfeszítésével a legjobb eredményért, ami minimálisan az újabb Fidesz-kétharmad megakadályozását jelenti, maximálisan pedig – ez ma valóban illúziónak tűnik – az ellenzéki kétharmadot.
– Ezzel most megkerülte azt a kérdést, hogy ezek a politikusok hisznek vagy sem.
– Azt hiszem, ez nem hit kérdése. A választókban muszáj felkelteni a hitet, ez a politikusi hivatás része, és az is, hogy a vezetőkön is látszódjon a győzelem reménye, az eltökéltség. De akik a politika porondján harcolnak, elsősorban a saját mesterségbeli tudásuk csúcsát kell, hogy nyújtsák. Hideg számítással, racionálisan, saját maguk félrevezetése nélkül – de megtenni mindent. És ez meghozhatja a sikert.
Forrás: 168 óra
– Tulajdonképpen kit kérdezek most? Egy politikust, aki az interjú után már indul is kampányolni az Összefogásért, vagy egy értelmiségit, aki egy politikus helyén ül, és inkább elemzi a helyzetet, semhogy csatázzon?– Becsületes foglalkozásom szerint tanárember volnék, aki közíróvá vált. Politikusi szerepet kétszer vállaltam, mindkétszer átmenetileg, egy-egy diktatúra ellenében. Először az MDF alapító tagja voltam, majd képviselő, amíg liberálisként ki nem zártak. Másodszor, két évtizeddel később szintén egy új pártba, a Demokratikus Koalícióba léptem be azután, hogy a demokrácia normális üzemmenetét Orbánék szétverték, és ismét egy diktatúra fenyegetésével nézünk szembe. Szóval válságos helyzetekben szoktam kényszer szülte politikus lenni. Amúgy nem vagyok befutó helyen, a miskolci egyéni körzetben a jelöltségem az Összefogás miatt okafogyottá vált.
– Tehát inkább kint van, mint bent, de tán ebből a helyzetből jobb is a kilátás a politikai terepre. A 168 Óra múlt heti számában Bajnai Gordon az áprilisi választást népszavazásnak nevezte. Nem találja ezt túlzásnak?
– Nem, mert az uralkodó párt mindent megtesz azért, hogy szabályos demokratikus választáson ne lehessen leváltani, illetve ha mégis bekövetkezne ez a „baleset”, a győztes ne tudjon kormányozni. Nem az elmúlt húsz évben megszokott választás előtt állunk tehát, nem az a tét, hogy egy rossz kormányt lecserélünk-e, hanem az, hogy ettől az országot fosztogató uralomtól meg tudunk-e szabadulni. Csakhogy a választás sem demokratikus körülmények között megy majd végbe. Átírták a választójogot, átrajzolták a körzeteket, a médiát letarolták, és az intézményes csalás lehetősége is sokszorosan be van építve a rendszerbe. Ilyen körülmények között a szavazókat arról kell meggyőzni, hogy itt nincsenek árnyalatok, csak igen van, és nem. Pont ahogy az a népszavazásokon szokás. Akarjuk ezt a rendszert a fejünk fölött, vagy elutasítjuk? Ezt kell eldöntenünk.
– De a Medián legutóbbi felmérése szerint a választók jelentős része nincs vagy-vagy állapotban. A többség leváltaná a kormányt, de a szavazók 51 százaléka nem bízik az ellenzékben. Mintha nem is csak az ország lenne megosztva, hanem az egyes választó is saját magán belül.
– Ez a zavar látható. Az adekvát kérdés nyilván az lenne, hogy elnyomásban akarunk-e élni, vagy újra demokráciában, de ez így a társadalom nagyon nagy része számára, amelyet a rezsicsökkentés szemfényvesztése elkábít, valószínűleg nem értelmezhető. Az ellenzék inkább az oktatás, az egészségügy, az anyagi viszonyok romlása felől közelíthetne, azt bizonyítva, hogy ami 2006-ban egy hazug Fidesz-jelszó volt – hogy tudniillik rosszabbul élünk, mint négy éve –, az most valósággá vált. Ezenfelül külön bűvészmutatvány lenne még annak a megértetése is, hogy az anyagi kiszolgáltatottság a legszorosabb összefüggésben van a szabadság hiányával. Attól tartok, ilyen tudatosságot nehéz elvárni.
– De ezzel mintha azt mondaná, hogy a népszavazás jó, találó jelszó, leírja azt, amire szükség lenne, csak éppen nem működőképes.
– Nem vagyok ennyire pesszimista. Mert vegyük hozzá azt a hihetetlen mérték- titkolózást, ami a közvélemény-kutatók kérdéseit övezi. Több olyan ismerősöm van, aki elkötelezett a demokratikus ellenzék mellett, de ha megkérdezik, azt mondja, a Fideszre fog szavazni. Sokan egyszerűen csak félnek. Már 2002-ben 5-6 százalék volt a rejtőzködők aránya, pedig a mai hatalmi nyomáshoz képest az akkori légkör könnyed volt, és derűs. Szerintem a „hamis fideszesek” most legalább 10 százalékot tesznek ki. Kalkulálhatatlan persze, amit mondok, de az is, amit a közvélemény-kutatók kihoznak, hiszen ok a valóságot csak demokratikus viszonyok között képesek mérni, ilyenek pedig ma nincsenek.
– Az ellenzék tehát gondolhatja azt, hogy ha a választók egy része titkolózik, és közben egyre emelkedik a szavazni akarók száma, akkor most a jobbra mutató, de valójában balra szavazó állampolgárok tábora no. Ismétlem: ezt gondolhatja, de erre semmilyen bizonyítéka nincs.
– Indokolt a remény, de az óvatosság is. Az utóbbi már csak azért is, mert elképesztően lassan esik le a tantusz az embereknek. Pláne egy információmegvonásban szenvedő társadalomban. Az elemzők jó része például tudja, hogy az ország zsákutcában van, és a kormány gazdaságpolitikája előbb-utóbb beomlik, ám az elsöprő többség ezt csak akkor érzékeli majd, ha valóban itt a vég. De van egy másik példa is. Tavaly nyáron nem akartam elhinni, hogy azoknak a szavazóknak a fele, akik Gyurcsányt támogatták, nem volt tudatában annak, hogy o már két éve nincs az MSZP-ben. A mostani összefogás megértéséhez, elfogadásához is idő kellene.
– Ami nincs. A népszavazás gondolata azt feltételezi, hogy a társadalomnak érzelmileg el kell jutnia egy olyan ponthoz, amikor az alapkérdést végtelenül egyszerűnek látja: elege van a fennálló viszonyokból, vagy sem? De ilyen kettéválást nem látunk. Undort, zavart, félelmet igen, de a fekete-fehér döntés igényét nem.
– Van még idő, bár kevés. Ez a mindent eldöntő társadalmi akarat ma tényleg nem látszik, de az ellenzéknek épp ezt kell felébresztenie. Ezért van, ez a dolga. A közvélemény pedig két hónap alatt is megfordulhat, ezt minden tapasztalat alátámasztja. Az 1998-as választások előtt hatvan nappal mindenki holtbiztos volt Horn Gyula győzelmében. 2002 tavaszán a közvélemény-kutatók lefutottnak tekintették a meccset a Fidesz javára. Aztán semmi se úgy lett. Most is fordulhat a széljárás, akár a választás előtti héten is, és akkor ez a nagyon képlékeny, a fideszes propaganda szemfényvesztésének nyomán összeállt közhangulat megváltozik. A mi dolgunk, hogy az utolsó esélyeket is kihasználjuk.
– Ehhez a küldetéshez hit kell. Lát ilyesmit az ellenzéki politikusok arcán? Hisznek abban, amit mondanak, amit csinálnak, amit ígérnek? Hisznek saját magukban?
– A politika nagyon nehéz mesterség. Én azt látom, hogy a demokratikus oldalon professzionális politikusok küzdenek erejük megfeszítésével a legjobb eredményért, ami minimálisan az újabb Fidesz-kétharmad megakadályozását jelenti, maximálisan pedig – ez ma valóban illúziónak tűnik – az ellenzéki kétharmadot.
– Ezzel most megkerülte azt a kérdést, hogy ezek a politikusok hisznek vagy sem.
– Azt hiszem, ez nem hit kérdése. A választókban muszáj felkelteni a hitet, ez a politikusi hivatás része, és az is, hogy a vezetőkön is látszódjon a győzelem reménye, az eltökéltség. De akik a politika porondján harcolnak, elsősorban a saját mesterségbeli tudásuk csúcsát kell, hogy nyújtsák. Hideg számítással, racionálisan, saját maguk félrevezetése nélkül – de megtenni mindent. És ez meghozhatja a sikert.
Forrás: 168 óra
