Választási újratervezés
http://dkhirek.blogspot.com/2013/12/valasztasi-ujratervezes.html
Ahogy a tavalyi október 23-át a remény születésnapjaként ünnepelhettük, az ideit sokan a remény elvesztéseként élték meg. Márpedig ezt nem engedhetjük meg magunknak, ha nem akarunk Orbán Viktornak ezüst tálcán adni még négy évet. Ha nem akarjuk a „magukfajták és magunkfajták” megosztottságból a rövidebbet húzni: a kiszorítást a nemzet testéből. Mert Orbán október 23-ai hadüzenete erről szólt. De mintha a demokrácia elkötelezett hívei a budai rakparton történtek óta sem kaptak volna észbe, hogy Orbán egyfordulós választási csapdájának a forgatókönyve szerint esnek egymásnak.
Meg kell értenünk ezt a még mindig íródó, az ellenzék mozgásterét egyre inkább beszűkítő orbáni forgatókönyvet, amelynek végcélja nemcsak a következő választás megnyerése, hanem azon túl a baloldal teljes felszámolása.
A demokrácia, a szabad piac, az esélyegyenlőség, a jogállam intézményeinek a helyreállítását – vagyis normális életfeltételeket – vágyók sokasága minden demokratikus ellenzéki párt és civil szervezet teljes, feltételek nélküli összefogását várják el, és nem azt értik összefogáson, hogy a pártok vezetői megosztoznak a koncon.
Hogy mi némely párt hierarchiájának az igaz motivációja, azt nem tudhatjuk, de a látszat az, hogy többségüket csak egy dolog érdekli: az, hogy hány mandátumot – értsd: képviselői fizetést – tudnak biztosítani maguknak. Innen repülnek fel időnként a hírek, hogy ez vagy az a párt valójában nem is akar nyerni jövőre, mert vezetőik a kormányzás felelőssége nélkül is kaphatnak garantált jövedelmet: ellenzékben éppúgy, mint kormányon. Ha a Fidesz bevezeti a rendeleti kormányzást – mint ahogy már emlegetik –, talán a klubbá vált parlamentbe be se kell majd rendszeresen járniuk. Nem az a baj, hogy vannak, akiket csak egzisztenciális érdekek fűznek a politikához, hanem az, hogy ők a jóérzésű embereket idegenítik el a politikától. Még az idei október 23. után sem akarják a pártvezérek belátni, hogy a népet nem lehet átrázni az egymással egyre csak vetélkedő pártok látszat-összefogásával.
Semmiképpen sem, amíg ezek a pártok láthatólag azt értik összefogáson, hogy összefogják maguknak más demokratikus pártok támogatóiból a lehető legnagyobb hányadot. Nem értik meg, hogy az apátiába merültek nem a politikától fordultak el, hanem az önös pártpolitikától: a gyerekes „Enyém a vár...” hőzöngéstől.
A választási szakértők azon vitatkoznak, hogy az egylistás vagy a kétlistás összefogás hoz-e több mandátumot, pedig a választás megnyeréséhez elsősorban nem azért van szükség az összefogásra, mert ezzel matematikailag kiszámíthatóan több mandátumot szerezhetünk. Sokkal inkább azért, mert a politikától elfordultakat csak akkor remélhetjük mozgósítani, ha erőt látnak az ellenzékben, és ez az erő csakis meggyőző összefogásból eredhet.
Nem olyan választási szerződést akar látni a nép, amelyhez neki semmi köze, és amelyben nem látja a győzelem esélyét és a kikerülés lehetőségét az orbáni csapdából: a létbizonytalanságból, a megfélemlítésből, a jogfosztottságból, a megalázottságból. Szerződéssel csak egy döntést lehet állandósítani, de csak később derül ki, hogy az adott döntés működőképes-e. Napnál is világosabb minden gondolkodni, látni és hallani képes ember számára, hogy a demokratikus ellenzék hónapok óta tartó tárgyalásaival zsákutcába navigálta magát. Nem is olyan régen erre azt mondtuk volna, a haza bölcsét idézve, hogy a rosszul gombolt mellényt újra kell gombolni.
Manapság jobb, ha a GPS-es hightech világból veszünk példát, mert ma már nem kell a zsákutca végéig elmennünk ahhoz, hogy lássuk, feneketlen szakadék szélén állunk. Mihelyt behajtottunk a zsákutcába, megszólal a mennyei hang: újratervezés! újratervezés! És ha figyelünk a hangra, a helyes útra térít.
Ma már majd mindenki megérti, hogy összefogás nélkül nincsen a demokratikus oldalnak esélye a mindenben Orbánéknak kedvező, általuk létrehozott választási rendszerben. A egyfordulós választástól az általuk elvesztett körzet eredményének a semmissé tételéig, aminek Fóton volt a főpróbája.
A közvéleménykutatások mutatják, hogy nem sokat érnek az aláírások az összefogási szerződés alján. Mondom én, aki már 2008 őszén a legszélesebb körű összefogásban láttam az egyedüli reményünket. „Ha a közvélemény-kutatók helyesen feltett kérdésekkel megállapítanák, milyen széleskörű igény van most erre, vissza lehetne fogni a megosztó pártpolitikai retorikát. És a haza érdekeit előtérbe helyező politikai légkörben létrejöhetne egy mindennél fontosabb össztársadalmi összefogás és áldozatvállalás.” Írtam akkor, és azóta is rendszeresen kiálltam az összefogás mellett, olykor legyőzve saját kétségeimet is. Például amikor Tamás Ervin „Összefogdosás” című glosszájának egyik kitételére – hogy az „elsietett, formális egyezségek kipukkadhatnak”, és a látszat baráti összefogdosás „még nem összefogás” – többek között azt írtam 2012 áprilisában: „önbizalom nélkül nehéz az összefogás, pláne azzal, akiben nincsen meg az alázat, hogy egy fejjel alacsonyabbnak tűnjön, akkor is, ha két fejjel magasabb.” Azóta bebizonyosodott, hogy sem az akkori, sem az azóta létrejött pártok vezetőiben nincsen meg az önbizalom ahhoz, hogy ne féljenek a saját identitásuk elvesztésétől, pusztán azért, mert néhány évre a haza érdekét önös pártérdekeik elé helyezik. Az összefogáshoz oly nagyon szükséges alázatnak – hőzöngés helyett – nyomát sem láthatjuk.
Tehát az eddigitől alapjában véve eltérő, egészen más megközelítésre van szűkség. 2011 decemberében a Mindannyiunk olajfája című publicisztikában erről így írtam: „nem a tradicionális pártok közötti, hanem egy pártokon felüli összefogásra (...) önzetlen szolidaritásra van szükségünk olyan emberek vezetésével, akik nem a saját gesztenyéjüket akarják kikaparni a tűzből, hanem hajlandók tűzbe menni a demokrácia megmentéséért.” Akkortájt többször is írtam a győzelmet lehetővé tevő egylistás ellenzéki fellépés szükségességéről és lehetséges mechanizmusáról, de miután megszületett a két listás döntés, mellé álltam ezen a fórumon is. Miért jobb a kettő, mint az egy? című írásomban, azzal érveltem, hogy ha egy listával „indulnánk, és a körülmények úgy hozzák, hogy az bármi okból – például a szavazók szélesebb körű befogadásáért – mégis kettéválik, annak olyan negatív üzenete lehet az összefogás szempontjából, hogy visszataszítja apátiájukba azokat, akik már-már kikecmeregnek belőle (...) Viszont ha eljön a két lista összeolvasztásának ideje, a megerősödött egység euforikus üzenete százezreket menthet ki a politikai apátia posványából”.
Be kell látnunk: a két lista nem váltotta be azt a reményt, hogy többeket tud elérni, különösen azok közül, akik MSZP-től jobbra helyezkednek el a politikai palettán. Azzal, hogy az Együtthöz csatlakozó PM-esek baloldali zöld pártként nevezték meg magukat, véget vetettek annak a reménynek, hogy a Bajnai Gordon 2012. október 23-i beszédében emlegetett középre nyitás sok elkötelezetlen szavazót mozgósíthat.
Tehát ideje elfogadni az újratervezés szükségességét, miután be kell vallanunk önmagunknak: olyan politikai zsákutcába jutottunk, amelyből az eddigi elképzeléseket követve aligha kerülhetünk ki. Már csak azért sem, mert újonnan létrejött pártok mérhető szavazótábor nélkül is képesek bomlasztani: esélytelen, de szavazatokat elszívó egyéni jelöltek állításával zsarolni.
Nyilvánvalóvá vált, hogy pártjaink még most sem képesek belátni, hogy egy erőtlen ellenzékkel szemben Orbánéknak sikerült olyan választási rendszert létrehozniuk, amelyben csak egyedi pártérdekeket feladó – pártérdekek, pártok felett álló – összefogással van esélyünk megfékezni az őket bebetonozó egyeduralmi törekvéseket. Már sokszor írtam lehetséges megoldásokról ezen a fórumon és a nyomtatott sajtóban is. Nem akarom ezeket itt elemezni, inkább csak példaképpen említem a Fordított kétfordulós választás című, tavaly októberi írásomat, amelyben azt ajánlom, hogy a tavaszi választásokat kezeljük úgy, mint az eddigi második fordulókat, amelyben csak az 5 százalékot meghaladó támogatottságú pártok indulhattak. Figyelembe véve a nemrég bedobott rendeleti kormányzás retorikát, úgy tűnik, hogy még kisebbségi kormányzásra is felkészült a Fidesz. Ezek után nagyon fontos, hogy a demokratikus összefogást csak egy – minden demokratikus pártot és civil szervezetet, mozgalmat magában foglaló – pártszövetség képviselje. Azt azonban nem várhatjuk el a (kisebb) pártoktól, hogy négy évig várjanak arra, hogy külön-külön is megmérettethessék magukat. Ezért ajánlottam, hogy a jogállamot helyreállító kormány egyik legfontosabb prioritásaként alkosson meg egy maximális esélyegyenlőséget nyújtó választási törvényt 3 százalékos bejutási küszöbbel, és hirdessen meg új választást legkésőbb 2016-ra.
Vannak akik még most sem látják a helyzetünk súlyosságát, mert még mindig azzal áltatják magukat, hogy ameddig négyévente választások vannak, demokrácia van. „Pedig ahol a hatalom szabja meg a saját leválthatóságának szabályait, ott nincsen demokrácia”, írtam nemrég, és felsoroltam még 19 okot, ami miatt be kell látnunk, hogy itt néhány év óta már nincs demokrácia. És „ahol az emberek nem állnak fel a jogaikért, ott sosem lesz demokrácia”.
Orbánék bevallottan 40 évre akarják bebetonozni magukat, és ezt négy év alatt meg is alapozták. Nagyon alulértékeljük azonban a céljaikat, ha a már beindított, minden felületen – még a villany és gázszámlákon is – folyó propagandahadjáratukat a 14-es választási kampányuk előszelének tartjuk. Ha másból nem, a már bevezetett újbeszélből fel kéne ismernünk, hogy már megkezdték az egyeduralom feltétlen elfogadásához szükséges agymosást.
Nagyon nagy tehát a demokrácia védelmezőinek a felelőssége a mostani fiatalokkal és az eljövendő nemzedékekkel szemben is. A zsákutcába került összefogást az eddiginél sokkal átgondoltabban kell újraépíteni. És mivel ennek az összefogásnak nemcsak a pártok, hanem minden demokráciát, jogállamot és önérvényesülést vágyó polgár érdekét kell szolgálnia, mikéntjének újratervezésébe be kell vonni – a „kampányszakértőkön” túl, talán egy kerekasztal formájában – az élet különböző aspektusait mélyebben megértő értelmiség képviselőit is. Az elkövetkező nyugalmasabb hetek jó alkalmat nyújthatnak ennek az előkészítését szolgáló, szűkebb körű beszélgetésekre.
Bitó László, író
Forrás: Galamus-Csoport
Meg kell értenünk ezt a még mindig íródó, az ellenzék mozgásterét egyre inkább beszűkítő orbáni forgatókönyvet, amelynek végcélja nemcsak a következő választás megnyerése, hanem azon túl a baloldal teljes felszámolása.
A demokrácia, a szabad piac, az esélyegyenlőség, a jogállam intézményeinek a helyreállítását – vagyis normális életfeltételeket – vágyók sokasága minden demokratikus ellenzéki párt és civil szervezet teljes, feltételek nélküli összefogását várják el, és nem azt értik összefogáson, hogy a pártok vezetői megosztoznak a koncon.
Hogy mi némely párt hierarchiájának az igaz motivációja, azt nem tudhatjuk, de a látszat az, hogy többségüket csak egy dolog érdekli: az, hogy hány mandátumot – értsd: képviselői fizetést – tudnak biztosítani maguknak. Innen repülnek fel időnként a hírek, hogy ez vagy az a párt valójában nem is akar nyerni jövőre, mert vezetőik a kormányzás felelőssége nélkül is kaphatnak garantált jövedelmet: ellenzékben éppúgy, mint kormányon. Ha a Fidesz bevezeti a rendeleti kormányzást – mint ahogy már emlegetik –, talán a klubbá vált parlamentbe be se kell majd rendszeresen járniuk. Nem az a baj, hogy vannak, akiket csak egzisztenciális érdekek fűznek a politikához, hanem az, hogy ők a jóérzésű embereket idegenítik el a politikától. Még az idei október 23. után sem akarják a pártvezérek belátni, hogy a népet nem lehet átrázni az egymással egyre csak vetélkedő pártok látszat-összefogásával.
Semmiképpen sem, amíg ezek a pártok láthatólag azt értik összefogáson, hogy összefogják maguknak más demokratikus pártok támogatóiból a lehető legnagyobb hányadot. Nem értik meg, hogy az apátiába merültek nem a politikától fordultak el, hanem az önös pártpolitikától: a gyerekes „Enyém a vár...” hőzöngéstől.
A választási szakértők azon vitatkoznak, hogy az egylistás vagy a kétlistás összefogás hoz-e több mandátumot, pedig a választás megnyeréséhez elsősorban nem azért van szükség az összefogásra, mert ezzel matematikailag kiszámíthatóan több mandátumot szerezhetünk. Sokkal inkább azért, mert a politikától elfordultakat csak akkor remélhetjük mozgósítani, ha erőt látnak az ellenzékben, és ez az erő csakis meggyőző összefogásból eredhet.
Nem olyan választási szerződést akar látni a nép, amelyhez neki semmi köze, és amelyben nem látja a győzelem esélyét és a kikerülés lehetőségét az orbáni csapdából: a létbizonytalanságból, a megfélemlítésből, a jogfosztottságból, a megalázottságból. Szerződéssel csak egy döntést lehet állandósítani, de csak később derül ki, hogy az adott döntés működőképes-e. Napnál is világosabb minden gondolkodni, látni és hallani képes ember számára, hogy a demokratikus ellenzék hónapok óta tartó tárgyalásaival zsákutcába navigálta magát. Nem is olyan régen erre azt mondtuk volna, a haza bölcsét idézve, hogy a rosszul gombolt mellényt újra kell gombolni.
Manapság jobb, ha a GPS-es hightech világból veszünk példát, mert ma már nem kell a zsákutca végéig elmennünk ahhoz, hogy lássuk, feneketlen szakadék szélén állunk. Mihelyt behajtottunk a zsákutcába, megszólal a mennyei hang: újratervezés! újratervezés! És ha figyelünk a hangra, a helyes útra térít.
Ma már majd mindenki megérti, hogy összefogás nélkül nincsen a demokratikus oldalnak esélye a mindenben Orbánéknak kedvező, általuk létrehozott választási rendszerben. A egyfordulós választástól az általuk elvesztett körzet eredményének a semmissé tételéig, aminek Fóton volt a főpróbája.
A közvéleménykutatások mutatják, hogy nem sokat érnek az aláírások az összefogási szerződés alján. Mondom én, aki már 2008 őszén a legszélesebb körű összefogásban láttam az egyedüli reményünket. „Ha a közvélemény-kutatók helyesen feltett kérdésekkel megállapítanák, milyen széleskörű igény van most erre, vissza lehetne fogni a megosztó pártpolitikai retorikát. És a haza érdekeit előtérbe helyező politikai légkörben létrejöhetne egy mindennél fontosabb össztársadalmi összefogás és áldozatvállalás.” Írtam akkor, és azóta is rendszeresen kiálltam az összefogás mellett, olykor legyőzve saját kétségeimet is. Például amikor Tamás Ervin „Összefogdosás” című glosszájának egyik kitételére – hogy az „elsietett, formális egyezségek kipukkadhatnak”, és a látszat baráti összefogdosás „még nem összefogás” – többek között azt írtam 2012 áprilisában: „önbizalom nélkül nehéz az összefogás, pláne azzal, akiben nincsen meg az alázat, hogy egy fejjel alacsonyabbnak tűnjön, akkor is, ha két fejjel magasabb.” Azóta bebizonyosodott, hogy sem az akkori, sem az azóta létrejött pártok vezetőiben nincsen meg az önbizalom ahhoz, hogy ne féljenek a saját identitásuk elvesztésétől, pusztán azért, mert néhány évre a haza érdekét önös pártérdekeik elé helyezik. Az összefogáshoz oly nagyon szükséges alázatnak – hőzöngés helyett – nyomát sem láthatjuk.
Tehát az eddigitől alapjában véve eltérő, egészen más megközelítésre van szűkség. 2011 decemberében a Mindannyiunk olajfája című publicisztikában erről így írtam: „nem a tradicionális pártok közötti, hanem egy pártokon felüli összefogásra (...) önzetlen szolidaritásra van szükségünk olyan emberek vezetésével, akik nem a saját gesztenyéjüket akarják kikaparni a tűzből, hanem hajlandók tűzbe menni a demokrácia megmentéséért.” Akkortájt többször is írtam a győzelmet lehetővé tevő egylistás ellenzéki fellépés szükségességéről és lehetséges mechanizmusáról, de miután megszületett a két listás döntés, mellé álltam ezen a fórumon is. Miért jobb a kettő, mint az egy? című írásomban, azzal érveltem, hogy ha egy listával „indulnánk, és a körülmények úgy hozzák, hogy az bármi okból – például a szavazók szélesebb körű befogadásáért – mégis kettéválik, annak olyan negatív üzenete lehet az összefogás szempontjából, hogy visszataszítja apátiájukba azokat, akik már-már kikecmeregnek belőle (...) Viszont ha eljön a két lista összeolvasztásának ideje, a megerősödött egység euforikus üzenete százezreket menthet ki a politikai apátia posványából”.
Be kell látnunk: a két lista nem váltotta be azt a reményt, hogy többeket tud elérni, különösen azok közül, akik MSZP-től jobbra helyezkednek el a politikai palettán. Azzal, hogy az Együtthöz csatlakozó PM-esek baloldali zöld pártként nevezték meg magukat, véget vetettek annak a reménynek, hogy a Bajnai Gordon 2012. október 23-i beszédében emlegetett középre nyitás sok elkötelezetlen szavazót mozgósíthat.
Tehát ideje elfogadni az újratervezés szükségességét, miután be kell vallanunk önmagunknak: olyan politikai zsákutcába jutottunk, amelyből az eddigi elképzeléseket követve aligha kerülhetünk ki. Már csak azért sem, mert újonnan létrejött pártok mérhető szavazótábor nélkül is képesek bomlasztani: esélytelen, de szavazatokat elszívó egyéni jelöltek állításával zsarolni.
Nyilvánvalóvá vált, hogy pártjaink még most sem képesek belátni, hogy egy erőtlen ellenzékkel szemben Orbánéknak sikerült olyan választási rendszert létrehozniuk, amelyben csak egyedi pártérdekeket feladó – pártérdekek, pártok felett álló – összefogással van esélyünk megfékezni az őket bebetonozó egyeduralmi törekvéseket. Már sokszor írtam lehetséges megoldásokról ezen a fórumon és a nyomtatott sajtóban is. Nem akarom ezeket itt elemezni, inkább csak példaképpen említem a Fordított kétfordulós választás című, tavaly októberi írásomat, amelyben azt ajánlom, hogy a tavaszi választásokat kezeljük úgy, mint az eddigi második fordulókat, amelyben csak az 5 százalékot meghaladó támogatottságú pártok indulhattak. Figyelembe véve a nemrég bedobott rendeleti kormányzás retorikát, úgy tűnik, hogy még kisebbségi kormányzásra is felkészült a Fidesz. Ezek után nagyon fontos, hogy a demokratikus összefogást csak egy – minden demokratikus pártot és civil szervezetet, mozgalmat magában foglaló – pártszövetség képviselje. Azt azonban nem várhatjuk el a (kisebb) pártoktól, hogy négy évig várjanak arra, hogy külön-külön is megmérettethessék magukat. Ezért ajánlottam, hogy a jogállamot helyreállító kormány egyik legfontosabb prioritásaként alkosson meg egy maximális esélyegyenlőséget nyújtó választási törvényt 3 százalékos bejutási küszöbbel, és hirdessen meg új választást legkésőbb 2016-ra.
Vannak akik még most sem látják a helyzetünk súlyosságát, mert még mindig azzal áltatják magukat, hogy ameddig négyévente választások vannak, demokrácia van. „Pedig ahol a hatalom szabja meg a saját leválthatóságának szabályait, ott nincsen demokrácia”, írtam nemrég, és felsoroltam még 19 okot, ami miatt be kell látnunk, hogy itt néhány év óta már nincs demokrácia. És „ahol az emberek nem állnak fel a jogaikért, ott sosem lesz demokrácia”.
Orbánék bevallottan 40 évre akarják bebetonozni magukat, és ezt négy év alatt meg is alapozták. Nagyon alulértékeljük azonban a céljaikat, ha a már beindított, minden felületen – még a villany és gázszámlákon is – folyó propagandahadjáratukat a 14-es választási kampányuk előszelének tartjuk. Ha másból nem, a már bevezetett újbeszélből fel kéne ismernünk, hogy már megkezdték az egyeduralom feltétlen elfogadásához szükséges agymosást.
Nagyon nagy tehát a demokrácia védelmezőinek a felelőssége a mostani fiatalokkal és az eljövendő nemzedékekkel szemben is. A zsákutcába került összefogást az eddiginél sokkal átgondoltabban kell újraépíteni. És mivel ennek az összefogásnak nemcsak a pártok, hanem minden demokráciát, jogállamot és önérvényesülést vágyó polgár érdekét kell szolgálnia, mikéntjének újratervezésébe be kell vonni – a „kampányszakértőkön” túl, talán egy kerekasztal formájában – az élet különböző aspektusait mélyebben megértő értelmiség képviselőit is. Az elkövetkező nyugalmasabb hetek jó alkalmat nyújthatnak ennek az előkészítését szolgáló, szűkebb körű beszélgetésekre.
Bitó László, író
Forrás: Galamus-Csoport
