Kiszólva a karanténból - Bauer Tamás

Andor Mihály nem ért engem*, amiért kitartok amellett: a Jobbikkal közösen még a Fidesz ellen sem szabad fellépni. Nem érti, miért nem szabad még vizsgálóbizottságot sem kezdeményezni a Fidesz feltételezett visszaéléseinek feltárására.

Én viszont értem Andort és értem mindazokat, akik az én álláspontomat vitatják. Értem a Klubrádióban vitatkozó újságírókat, értem az LMP kezdeményezéséhez aláírásukkal csatlakozó MSZP-s és PM-es képviselőket. Értem, mert tehetetlennek érzik magukat a Fidesz cinikus hatalomgyakorlásával szemben, ahogy mind gátlástalanabbul építi a parlamenti kétharmadra alapozott – valójában azzal nem legitimált, alkotmányellenes, de ezt nem itt magyarázom meg – teljhatalmát, ahogy felszámolja a tulajdon biztonságát, újraosztja a piacokat, megbélyegzi és kirekeszti az elesetteket, megzsarolja és megsarcolja magyarok millióit, híveinek osztja újra a vagyonokat. Értem, hogy nem a szervezetileg mégis csak marginális Jobbikot, hanem a hatalmon levő Fideszt tekintik a fő veszélynek a magyar nép szabadságára nézve, és egyet is értek ebben. Értem, hogy azt keresik, hogyan lehet ezzel szemben sikeresen fellépni, hogyan lehetne élni a Fidesz-kormánnyal szemben a parlamenti ellenőrzés látszólag még létező formáival. Ezért „kivételesen” félretennék a demokratákat kötelező normát, miszerint nácikkal nincs együttműködés. Értem a motívumaikat, de tévesnek tartom a következtetésüket. Nem néznek szembe mai helyzetünk sajátosságaival. Én a továbbiakban előbb a szélsőjobbhoz való viszony magyarországi helyzetét vizsgálom, s ebből vonom le a következtetést, hogy miért tartom itt és most különösen fontosnak a Jobbikkal való bárminemű közös fellépés elutasítását. Utána térek vissza a Fidesz hatalomgyakorlásával szembeni fellépés nehézségeire.

Amióta a Jobbik 2009-ben bejutott az Európai Parlamentbe, és állandó szereplője lett a tévéműsoroknak, elindult az újnácik szalonképessé válása. Azzal, hogy erős frakcióval bekerültek az Országgyűlésbe is, a dolog új lendületet vett. A MIÉP-frakcióval annak idején az 1998 és 2002 közötti Fidesz-többség kifejezetten együttműködött a médiakuratóriumokban és a parlamenti munka napi gyakorlatában. Orbán már akkor is kifejezetten nyitottságot tanúsítva, a közös célokra hivatkozva válaszolgatott a MIÉP-nek, amit a szocialista-szabaddemokrata ellenzékkel sosem tett meg. Most, második miniszterelnöksége alatt is így tesz különbséget a Jobbik, illetve az MSZP szónokaihoz való viszonyában, ha napirend előtt vagy az azonnali kérdések órájában nekik válaszol. A „köz”-tévé a Jobbik politikusait sűrűn látja vendégül, és sokszor kifejezett megértéssel kezeli őket, eltérően az MSZP és a DK politikusaitól. Nem csoda, hiszen a Fidesz és a Jobbik között a politikai kérdések zömében csak fogalmazásbeli, modorbeli különbség van. Lényegében ugyanazt mondják a huszadik századi magyar történelemről, kiállnak a második világháborús magyar szerepvállalás mellett, együtt képviselik az agresszív sérelmi nacionalizmust. Együtt folytatnak hidegháborút az Európai Unió ellen, együtt állnak szemben a külföldi tőkével, együtt ostorozzák a bankokat, együtt tekintik rablásnak a korábbi privatizációt. Egyek általában az elesettek, különösen pedig a cigányok megvetésében, a dolgosnak tekintett magyar társadalomból való kirekesztésében, egyaránt meglovagolják a rasszista előítéleteket. Annyi köztük a különbség, hogy Orbánék sokszor kódoltan mondják ugyanazt, amit Vonáék nyíltan. Továbbá az, hogy Orbánék hatalmon vannak, ők fosztogatják az országot, Vonáék pedig, mivel nem részesei ennek, az ellenzék demokratikus erőihez hasonlóan ostorozzák őket ezért. Ellenzékben képviselt szociális populizmusuk sem más, mint Orbánéké volt, amikor az MSZP–SZDSZ-kormány ellenzéke voltak. Az, hogy a különbség többnyire csak fokozati, illetve modorbeli, érthetővé teszi, hogy sokan, akik a Fideszt jobbközép pártnak tekintik, a Jobbikra sem mondanak többet, mint hogy nemzeti radikális, radikális jobboldali, de óvakodnak attól, hogy akárcsak szélsőjobboldalinak vagy kiváltképp újnáci pártnak tekintsék. (Ugyanígy a Jobbik is nemzeti radikálisnak mondja magát, és visszautasítja, hogy szélsőjobboldali vagy újnáci lenne.) Ez jellemzi a magukat politológusnak nevezők többségét, a sajtó jelentős részét, és természetesen a jobboldali és „köz”-médiát.

Annak persze, hogy a Jobbik nyíltan mondja azt, amit a Fidesz csak kódoltan mond, de közben teszi is, van jelentősége. Az idegenellenesség, bevándorlóellenesség, rasszizmus, antiszemitizmus más társadalmakban is széles körben van jelen, de nyíltan hirdetni nem illik, normaszegésnek számít, szalonképtelen. Európában ez a békés társadalmi együttélés előfeltétele, amelyre a második világháború traumája óta szigorúan ügyel a politikai osztály, és ügyelnek a közvélemény formálói is. A szélsőjobboldali pártok Franciaországtól Görögországig mindenütt ezzel a konszenzussal fordulnak szembe, hogy meglovagolhassák az emberek egy részében jelenlévő előítéleteket. A demokratikus közvélemény viszont elutasítja és megbélyegzi ezt, hogy így akadályozhassa meg a kirekesztő előítéletek szalonképessé válását.

Nálunk nem a MIÉP-en, illetve a Jobbikon, hanem elsősorban a Fideszen és a jobboldali értelmiség egy részén múlik, hogy a kirekesztő előítéletek – nálunk elsősorban a cigány- és zsidóellenes előítéletek – szalonképessé váltak. Az, hogy korábban a MIÉP, az elmúlt években pedig a Jobbik nyíltan hirdeti ezeket a kirekesztő előítéleteket, nem lett volna, nem lenne annyira veszélyes, ha a Fidesz nem vette volna át ezeket. Figyelembe kell venni, hogy nálunk a kisebbségeket kirekesztő előítéletek a XX. században elválaszthatatlanul összekapcsolódtak a magyar sérelmi nacionalizmussal, az irredentizmussal. Az árpádsávos zászló egyszerre mozgósít Trianon ellen és a zsidók ellen. Az árpádsávos zászlót lobogtatókat 1992-ben Orbán Viktor még elítélte, 2006 után rendre megjelentek a Fidesz tüntetésein, és a kongresszusán is megtapsolták őket. Nem csoda, hiszen a puha irredentizmus, a „határokon átívelő nemzetegyesítés” a Fidesz hivatalos politikája lett. A fideszes és a „köz”-média után a rajtuk kívül álló médiában és sajtóban is magától értetődővé válik huszadik századi történelmünk nacionalista értelmezése. Így azonosulnak Horthy revíziós politikájával, így válik a haza védelmévé a részvétel a Szovjetunió megtámadásában.

A sérelmi nacionalizmus áttörte a gátakat: a státustörvényt 2001-ben magszavazta a Szocialista Párt, a kettős állampolgárságot a szocialisták többsége és az LMP is. Támogatnak sok nacionalista gesztust, legutóbb ott voltak a székelyek nagy menetén, ott tüntettek a román követség előtt. Így válik szalonképessé, sőt normává a sérelmi nacionalizmus, és kerülnek ehhez képest karanténba azok, akik – mint magam is – kitartanak a nemzeti kérdés, a második világháborús magyar szerepvállalás Európában érvényes felfogása mellett.

A sérelmi nacionalizmusnak és a rasszista előítéleteknek közös a logikai alapja, a politikai közösség etnikai alapra helyezése: ha a politikai közösséget nem Magyarország lakói jelentik, hanem a magyar etnikum, akkor ez kiterjed a határon túli magyarokra, és bármit mond is a Fidesz a magyarországi kisebbségekről, a rasszista előítéleteket vallók kizárják a nemzeti közösségből a kisebbséginek tekintetteket, a zsidókat és cigányokat. Ezért van az árpádsávos zászlónak kettős, irredenta és rasszista üzenete.

Nem csoda, hogy nemcsak a nacionalizmus törte át a gátakat, hanem vele együtt, ha kevésbé nyíltan is, a kisebbségellenes kirekesztés is. A fideszes foglalkoztatási, oktatási és családpolitika szegényellenes, nyilvánvalóan a cigányok felzárkózását és integrációját gátló lépéseit legalábbis nem utasítja el következetesen a középosztálybeli választókat megtartani igyekvő MSZP sem. (Emlékezetes az MSZP helyi és megyei aktivistáinak szembefordulása Gyurcsánnyal és Draskovics Tibor miniszterrel a miskolci rendőrkapitány ügyében.) Szalonképessé válik a hallgatólagos rasszizmus is, és lassan karanténba szorul a politikai korrektség, a cigányellenesség és az antiszemitizmus nevén nevezése, elutasítása is, a karantén tehát kettős. Ilyen karanténban éreztem magam még országgyűlési képviselőként, amikor annak idején a plenáris ülésen náci szellemiségű pártnak mertem nevezni a MIÉP-et, ezért rám rontott az egész jobboldal, és a parlamentben nem állt mellém senki. Ilyen karanténban voltunk SZDSZ-esként, amikor nem szavaztuk meg a státustörvényt, s ilyen karanténban van a DK, amiért elutasítja a kettős állampolgárságot és az orbáni nacionalizmus különféle gesztusait.

Feltehető a kérdés: ha a nacionalista egységfront a Jobbiktól a mai MSZP-ig és az LMP-ig terjed, és a kirekesztő előítéletek meglovagolása sem korlátozódik a Jobbikra és a Fideszre, miért fontos, hogy a Jobbikkal zárjunk ki bárminemű együttműködést? Van annak jelentősége, hogy a Jobbik ki is mondja mindazt, amire a Fidesz csak célozgat, mások pedig csak eltűrik. Ha a Jobbikot együttműködésre alkalmas pártnak tekintik, akkor az, amit a Jobbik nyíltan, a Fidesz pedig óvatosan képvisel, fokozatosan normává válik. Ezért nem lehet kivételesen sem engedni a Jobbiktól való elzárkózásból. Amikor a Jobbikkal bármiféle együttműködést elutasítunk, azt a nézetrendszert, azt a politikai magatartást utasítjuk el, amely ugyan messze túlterjed a Jobbikon, de mások csak félig-meddig, szemérmesen vállalják fel, ha felvállalják. Nélkülözhetetlen ez az elutasítás ahhoz, hogy a magyarországi közszellem valamikor újra európai lehessen. Ha a parlamenti politikában, a médiában karanténba szorul is a nacionalizmus és a rasszizmus elutasítása, az európai szellemiség legalább ott jelen van a magyar nyilvánosságban, s átmenthető egy későbbi időre.

Andor Mihály azt kérdezi: szabad-e nem reagálni a tiszaeszlári vérvádat felelevenítő jobbikos felszólalásra. Abban az értelemben, ahogy az Országgyűlésben más pártok véleményével érdemben vitatkozunk, nem szabad reagálni rá. Az egyetlen válasz csak a megbélyegzés lehet, annak adekvát formájával: felállni és kivonulni az ülésteremből, amikor ilyesmi elhangzik, és az ülésvezető elnök nem avatkozik közbe. A mai Országgyűlésben a kicsiny, széttagolt demokratikus oldal képtelen az ilyesmire, tehetetlen a parlamentben is jelen levő sérelmi nacionalizmussal és rasszizmussal szemben. Maga érzi magát karanténban, és – a DK kivételével – elgyávul.

Nincs ezért az a parlamenti kezdeményezés, amelynek kedvéért a Jobbiktól való elzárkózásból engedni volna szabad.

Lássuk ezek után: mi a helyzet a Fidesszel szemben hatékony parlamenti fellépés lehetőségével? Ne áltassuk magunkat: 2010 óta az ellenzéknek nincsenek ilyen parlamenti lehetőségei. Annak következtében, hogy a Fidesznek kétharmada van, és gátlástalanul él is vele, felszámolva minden érdemi ellenzéki jogosítványt, a demokratikus pártoknak pedig nemhogy egyharmaduk, de egyötödük sincs, a szavak erején kívül nem maradt más lehetőség ebben a parlamentben. Nem véletlenül folyamodik az ellenzék „képes” gesztusokhoz: molinókhoz, üléstermi demonstrációkhoz, s nem véletlenül korlátozza a Fidesz mind a szavak erejét az ellenzéki megszólalási lehetőségek, a parlamenti nyilvánosság további korlátozásával, mind a „képes” gesztusokat a szankcionálásukkal.

A választók 2010-ben egyharmadot sem adtak az ellenzéknek, egyötödöt sem adtak a demokratikus pártoknak. (Hogy miként állt elő ez a helyzet, nem ennek az írásnak a tárgya.) Ez – párosulva a Fidesznek a kétharmad adottságaival durván visszaélő magatartásával – azt jelenti, hogy a Fidesz példátlan visszaéléseit az ellenzék szokásos parlamenti eszközeivel nem lehet feltárni. Ez a szerep ma Magyarországon a sajtóra vár. (A hvg.hu tette is, lásd a volt köztársasági elnök, illetve a szekszárdi trafikosztás példás leleplezését.) Ezek azok a korlátok, amelyek között a demokratáknak ma küzdeniük kell. Nem a Jobbikkal való „kivételes” együttműködéssel kell ezeket a korlátokat tágítani. (Mint az előző cikk végén utaltam rá, nem is lehet.)

Az, hogy a parlamenti fellépés ellenzéki eszközeivel korlátozottan lehet csak élni, nem jelenti azt, hogy az ellenzék eszköztelen. Volt már olyan, hogy a jobboldal állt szemben az MSZP-SZDSZ kétharmados többségével, és összehasonlíthatatlanul nagyobb erővel lépett fel, mint ma a demokratikus pártok. Azért is tehette ezt, mert az MSZP–SZDSZ-többség – mivel elkötelezett demokratákból állt – nem szűkítette, hanem tudatosan bővítette az akkori ellenzék parlamenti és médiabeli mozgásterét. De nem ez a döntő különbség. Az egyik különbség az, hogy az akkori jobboldali ellenzék maximálisan épített a jobboldali frakciók együttműködésére, összehangolt fellépésére, így tudott erőt mutatni, így tudta sokszor megszégyeníteni a kétharmados kormánytöbbséget. Ilyesminek a demokratikus oldalon ma nyoma sincs, a demokratikus pártok viszonyában még néhány hónappal a választások előtt is a rivalizálás dominál. A másik különbség az, hogy az akkori jobboldali ellenzéknek világos, a kormányoldaléval szemben álló, következetesen képviselt – számunkra elfogadhatatlan – világképe volt, ezt magabiztosan hangoztatta, megtalálta hozzá a szavakat, az adekvát kifejezési módokat. Ma a demokratikus oldal még ezt is csak keresi. A Jobbikkal való bármilyen együttműködés viszont még jobban összezavarná a demokratikus oldal identitását. Ha ugyanis a Fidesszel szembeni ellenzékiség csupán arról szól, hogy az egykulcsos adó igazságtalan és a Fidesz üzemszerűen lop, akkor valóban nincs ok arra, hogy ne fogjunk össze a Jobbikkal. De ha a Fidesszel való szembenállásunk antifasizmusunkat, a demokratikus világhoz való tartozásunkat, a második világháború nyomán a demokratikus világban kialakult emberjogi konszenzus követését is jelenti – amely álláspontunkkal egyre inkább karanténban vagyunk a magyar politikában –, akkor a Jobbiktól való elzárkózásunkból nem engedhetünk.

Bauer Tamás

Forrás: Galamus-csoport